Érdektelennek akarsz tűnni, de nem tudsz, és talán ez az, ami kitaszít ebből a világból. Annyiszor próbáltad nem magadra venni a körülötted lévő nehézkes árnyakat, melyek puha ólomként csúsztak bele a ruháid alá... de nem ment.
Lelkiismeret furdalás.Mennyire gyűlölöd ezt a szót, mennyiszer kényszerített arra, hogy azt hazudd, nem. Pedig de, akartad és nézted a tomboló viharban a csillogó szemeket, amelyek tükrözték a vihart, a vihart, ami kívül tombolt, belül pedig készült kitörni. Akkor akartad magadhoz húzni, amikor ő már nem merte megtenni, és te akkor toltad el, amikor ő még merte volna... bonyolult egy világ ez.
Reménytelenség. Amikor sétáltál hazafele és körülvett a város zakatoló némasága, amikor csak érezted az utat a talpad alatt, érezted a lámpák fényét, de nem láttad, mert csak ő volt előtted, ő, akitől csak jót várhatsz, mégsem remélsz. Körülötted az emberek, az idegen arcok, olyanok,akiktől nem vársz semmit, olyanok, akik furán bámulnak rád, mikor dühből oldalba csapod a buszmegállót. Mit is éreztél akkor? Már talán magam sem tudod, de ordítani tudtál volna, egyszer az életedben kimutatni, hogy igenis fáj, basszameg, fáj hogy észrevegye, hogy segítsen, hogy kitépje a szívedből magát, de nem, nem tetted, mert nem akartad, hogy elveszítsd...
Aztán a remény. Amikor sziklaszilárd hittel besétálsz haza. A haza meg fáj, maga a földi pokol. Felkattintod a villanyt, szemedet öli a fénye. A fejed is hasogat. Lefekszel, de nem érted, mit gondolsz. Álmok? Amikor ez az egész olyan álomszerű? Hasogat a fejed, de beszélni akarsz vele. És akkor elmondja, hogy ő is, hogy nem bírja tovább, hogy ne legyél mártír, ő sem lesz, ne legyél érdektelen, a saját lelked nem hazudik, nézz tükörbe... megteszed. És ahogy a másik másikra gondolsz, elkap a félelem. Mi lesz vele?De közben bízol, hiszel, térden csúszva imádkozol halkan, a csöpögő csap mellett, hogy Isten meg ne hallja, mert ha valóra váltja, beleőrülsz...De közben áhítod ezt a csodát, áhítod, és egyre hangosabban kiabálod az ég felé, remegő kezekkel, hogy kérlek, Uram, kérlek, kérlek...
Aztán az örökkévalóság.A felemelő örökkévalóság és az önzés édes kielégülése, amikor végre karmaidba kaparinthatod a szívet.Nem a testet, az csak édes velejárója ennek a gyönyörű léleknek, ennek a szeretetre kiéhezett szívnek. És te csodálkozva bújsz bele az átható tekintetbe, amely csupaszra vetkőzteti a benned lévő álarcos, félénk, örökké bújdosni vágyó életet. Csak nézed, ahogy a kezek végigsimítják a karod, és ahogy a karok a derekad köré fonódnak, csak nézed, aztán cselekszel. Szorítod, hisz nem engedheted el, őt nem, neked ő az igazság, az erő, a remény, a boldogság... az élet. Nem teszel mást, csak ízlelgeted ajkairól az életet adó nektárt és kapaszkodsz belé...Felemel,de nem taszít a mélybe, melletted marad, magához húz. Bevezet a világába és mikor félénken megnyitod előtte a tiedet, örömmel lép be a kapun. Kíváncsi rád, óvna, védene, és bár azt hiszed, nem igényled, szótlanul simulsz az erős karok közé, ahol ismét érezheted magad gyengének, amilyen igazából vagy.
És most a távolság...ez a szörnyű, kétségbeejtő visszatartó erő, ami egyszerűen széttép, megöl, szakadéba taszít. Átlépvén önnön korlátaidat, a hiánya arra késztet, hogy bántsd, és beledöfsz, pedig imádod, belekiabálod a lelkébe, hogy nem kell, amikor csak Őérte éled túl a napokat... Aztán bocsánatért esedezel, és bízol benne, megkapod. Megkaptad, mert te Ő vagy, Ő pedig te, és te is megtennéd, karjaidba zárnád öldöklően haragos szerelmesedet... De félsz, hogy csorbát ütsz a szépségbe, pedig érzkeid álmaidban is őt mutatják, érzed az illatát és ha lecsukod a szemed, érzed csókjait...
De majd a megkönnyebbülés! A sóhajok, melyek szaggatottan hagyják el a szótlan ajkakat, a karok, melyek áhitattal simítják a keserűen várt derekakat, a vágy, a szerelem, a tiszta szeretet, ami összeköti a két embert, elmossa a feszültséget, és helyet ad a könnyes suttogásnak:itt vagy végre...
Most, hogy egyszer nem játszottad az érdektelent, átölelt a szerelem és befogadott a világ.

Van ilyen? Van? Van? Nem lehet. Nem. De van. Reménytelen, hideg és szomorú. Őrá vágysz, arra, hogy megöleljen, hogy láthasd. Sóvárogsz az érintése után, hisz csak ő teheti boldoggá a világod, senki más... Belép az ajtón és te a nyakába ugrasz, beszívod az illatát, azt az illatot, ami körüllengi az ágyneműt, a fürdőszobát, a fogast, ahol a kabátja lóg... Alig telik el pár perc, már dühöng, te pedig csak nézed, hogy ez a harag hogy törhet ki ebből a gyengéd emberből, aki a karjaiba zár és mindentől megvéd... Ritkán fáj ennyire. Visszavágnál, de nem tudsz, elgyengülsz. Tűrsz, csitítod, majd titokban a fürdőszobába osonsz, ahol lopva törölgeted könnyeid... De meddig bírod még? Azt nem tudod. Bánt, ő, akitől a jót várod, akitől a támogatást akarod érezni, aki az alapod, amire építesz, belőle épült az, amit kinevet. Aztán estére elfárad a harag, csak a fájdalom marad, és senkit sem érdekelsz azok közül, akiket a barátaidnak tartasz... Meglepődsz, mikor kiderül, ki az, aki segít rajtad, bár, azon gondolkozol, talán azért, mert ő még nem unta meg panaszáradatodat. Pedig neked csak fáj... És éjjel, a plafont nézed, lassan süllyedsz bele a puha álmok világába de a hang, a hang, az a hang, ami kegyetlenül őszinte, csak azt suttogja : bírod még? És te hazudsz, hazudsz, mert igennel felelsz, pedig tudod, hogy azok a hazugságok a legfájóbbak amiket este suttogsz bele a sötétbe. Hisz magad is tudod, nem mehet ez így tovább. Aztán reggel, mikor felkelsz, azt mondod, van remény. És tiprod el magadban a hangot suttogó lényt, nem akarod hallani, ahogy a szívedben zakatol: Bírod még?

múlt idő

emlékszel még, milyen észrevétlenül hálózott be a puha, sejtelmes valójával a szerelem? először rá sem néztél, ha rá is néztél, elkaptad a tekinteted. jelentéktelennek tűnt, olyannak, akivel tán sosem ismerkednél meg, ha csak véletlenül nem így hozza a sors. aztán így hozta, és úgy érezted, nem vagy észnél. mert őt nézted, megállás nélkül, irigyelted a barátait, akivel reggelente kezet fog a suli előtt, a lánycimborákat, akik megnevettetik. féltékenyen kerested, melyiknek fogja a kezét.

olyan messzinek, elérhetetlennek tűnt.

tenned kellett valamit. úgy érezted, ha nem kapod meg, megőrülsz, hisz egymásnak vagytok teremtve. ha a közeledben volt, ok nélkül hangosan kiabáltad, hova mész a hétvégén, hátha meghallja, és érti a célzást, hogy igen, ez csak neked szól. persze, nem jött, és te óvatosan törölgetted a szemed a zsebkendőddel, nehogy elkenődjön a csak neki feltett, tökéletes smink, amit a tökéletes hajjal együtt röpke 5 óra tükör előtti balettozással oldottál meg.

aztán, mi mást tehettél? elmondtad valakinek. valakinek, akivel azelőtt jóban voltál, de nem sokat beszélgettetek. utólag rájöttél, kár volt. a legjobb barátnőddé nőtte ki magát, fontos lett, és te is neki. bármikor sírhattál neki, élőben, msnen (ó, áldott XXI. század!) és mindig meghallgatott. bíztatott, te pedig reménykedtél, hátha igaza lesz.

aztán egy nap, amikor se a sminked, se a hajad nem volt tökéletes, megláttad. nem volt egyedül, de érezted, hogy itt az idő, már nem lehet tovább húzni a dolgot, mert tényleg beleőrülsz. túl sokat sírtál már, túl sokáig vártad, hogy ne menjen el melletted úgy, hogy rád sem néz.

megszólítottad.

mire észhez tértél, eltelt pár hét, és ti egyre fontosabbak lettetek egymásnak. reménykedtél, mert rád nézett, örült, ha látott és szívesen osztott meg veled bármit, bármit, ami neki fontos, azért, hogy megismerd. és te is, mindennél fontosabbnak tartottad, hogy mindent elmondj neki, hogy a vállára hajthasd a fejed, vagy hogy megfoghasd a kezét. tökéletes volt. a szemei gyönyörűek, a mosolya a legszebb a világon, ha megérezted az illatát, érezted, támad az ősi ösztön. mindenre kíváncsi voltál, ami vele kapcsolatos. hagytad, had beszéljen, mert amellett, hogy imádtad a stílusát, ahogy formálta a szavakat, még a hangját is egy kisebbfajta csodának tekintetted.

szeretted őt.

és most, hogy melletted van, ezek már csak emlékek. de a szerelem, a szerelem... az nem múlt idő.

gölle

mi tagadás, a fiatalok nem olvasnak, ami engem bánt, de nagyon. hiába, kicsikölök korom óta a betűk szerelmese vagyok, és igenis, olvasok, még ha mostanában már mindenféle ordítóan fájdalmas dolog (pl. mmh) el is veszi az időmet. na, azér' annyira nem.

szóval, nem olvasnak, mert nincs is mit, úgy igazán. a különféle kalandfilmekről megjelenő színespompás-fotósorozat 13 sornyi szöveggel-na, az nem könyv, hiába akarta a kedves néni az alexandrában a kezembe gyömködni karácsony előtt. a könyvtárakat kikerülik, mert a csend, meg a büdöskönyvszag (egen, ezt egy 13 éves kislánytól hallottam) és a gonosz könyvtárosnénik rémképe él bennük. meg valljuk be, a 10 éves korban kézbenyomott jókai...nos...hát nem a kezükbe való, na.

na, de nem is jókai és nem is a kötelezőlista, hanem gölle!!! pici somogyi falu, ma is ízes tájszólással, keleten haragosvörösen felkelő nappal és kertekkel és zöldel. és ha gölle, akkor fekete istván, aki a diófánkon való olvasásaim állandó résztvevője volt, cirka 16 évvel ezelőtt. göllén született ugyanis, és a szigorú, kemény gazda és tanító apa mellett elsajátította a természet szeretetét, ismeretetét, a madarak iránt érzett rajongását, ami minden könyvét, minden sorát átitatja. mert hiába volt vadász és nagy pecás az öreg, azokban az időben csak sport volt és aki többet lőtt, mint amennyire szüksége volt, hát azt bizony megbüntették.

szóval: feketét a gyerekeknek!!

hadd tanulják meg, hogy az olvasás öröm, a fantázia ajándék és nem utolsó sorban, tiszteljék, ami körülöttük él és mozog. a fűben való fetrengés és a madarak hajkurászása nem szégyen, én is megtettem, sőt, most is megteszem, 20 éves fejjel is. (persze, nem vagyok normális...) azt hiszem, talán ha megtanulnák tisztelni a gyengébbet, ha ráébrednének arra, hogy felelőséggel tartoznak egymásért és önmagukért és ha időt szánnának a művelődésre... talán több reménnyel tekinthetnénk a jövő nemzedéke felé.

mert ugye véleményem van...

hátigen, van, pontosabban: lenne, az már a másik kérdés, ki mit gondol, és kit mi érdekel :)

gondoltam, ideje nekem is közzétennem gondolataim, a naplóírás tollsercegős-füzetlapzizegős estéi ugyanis egyrészt a múlt homályába borultak, másrészt, akkor senki sem láthatná, miket hordok itt össze.

hiába, nagy az arcom - mondá egyszer egyik zeneművészeti éjdesapukám. pedig nem. nem az arcom nagy, hanem a szám. de az nagyon.